Csapó István

Szülei mind apai, mind pedig anyai részről parasztok voltak. Négy testvére volt, két fiú és két leány. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd a gimnázium alsó tagozatát, és a tanítóképzőt Csurgón végezte el. Tanulmányait az első világháború megszakítja, így polgári iskolai tanári oklevelet – harctéri szolgálat és majd’ ötévi olasz hadifogság után – 1921-ben szerez. Ez időtől kezdve pedagógusi és tanügy-igazgatási pályán működött. Felesége, Valach Erzsébet és két leánya szintén pedagógus.

1921-től 1925-ig polgári iskolai tanár Berettyóújfaluban. Innen Balmazújvárosba helyezték át, az ott működő polgári iskola igazgatójának.

Az újvárosi polgári iskolát 1921-ben alapították Lux Gusztáv vezetésével. Őt két év után Tolcsvai Nagy Géza követte az igazgatói székben. Mindössze két évig igazgatta az iskolát, sok megoldatlan nehézséggel küszködve. 1925-ben Szentesre helyezték, s így került helyére Csapó István.

Az ő vezetése alatt stabilizálódott az iskola, elsősorban a kiváló tanárokból álló tantestület révén. Törekedett bemutatni a polgári iskola szerepét Balmazújváros életében. Az iskola 1925/26-os évkönyvében írja: „Községünk 15000 lakosú és 90%-ban földműves és napszámos. A foglalkozás és a vagyoni helyzet szinte lehetetlenné teszi, hogy községünk lakói gyermeküket a közeli Debrecenben vagy Hajdúböszörményben taníttathassák. A sivár jelen még a taníttatásban és a nevelésben is megszorításokat kényszerít ki.” Mindezt az évkönyvben található statisztikai adatokkal támasztotta alá.

1930-ban Szegedre került a Polgári Iskolai Főigazgatóságra, ahol 1935-ig dolgozott. Ebben az évben a debreceni Tankerületi Főigazgatóságra helyezték, 1950-ben pedig a tanácsi rendszer bevezetésével a megyei szakigazgatási hivatalhoz került. 1956-ban megbízást kapott egy fiúgimnázium – a mostani Tóth Árpád Gimnázium – megszervezésére, majd egy év elteltével Debrecen város vezetői igényt tartottak kiváló vezetői képességeire és felkérték az oktatási osztály vezetésére, itt nyugdíjazásáig dolgozott.

Csapó István végig járta a közoktatási hivatali beosztás minden lépcsőfokát. Volt tanügyi fogalmazó, segédtitkár, majd tanügyi titkár, 1945-ben tanügyi tanácsos, 1948-ban pedig tanügyi főtanácsossá nevezték ki.

A II. világháború után 1945 februárjában tért vissza Debrecenbe, ahol az igazolóbizottság kedvező döntése alapján a tanügyigazgatásban folytatta tevékenységét. Belépett a Független Kisgazda Pártba és – sajátos módon - a politikai pártok küzdelme őt is érintette. Juhász Géza, egyetemi tanár ellen indított támadás vádgerincét az képezte, hogy Szondy Györgyöt, Csapó Istvánt és Úr Mártont a tankerületi főigazgatóságon állásukban meghagyta. Erre reagált a Nemzeti Bizottság képviselője a Néplap 1945. június 17-ei számában: „(…) azokat a nevelőket, akik a múltban baloldali magatartást tanúsítottak, joggal állíthatjuk a nevelők élére. De szó sem lehet arról, hogy mindenkit vádlottak padjára ültessünk, aki csak egyszerű alárendeltje volt a megszűnt rendszernek.”

1945-től tevékenyen részt vett a régi tankerület öt megyéjében a demokratikus iskolarendszer kiépítésében, s e tevékenységéért minisztériumi elismerést kapott.

1945 után irányítója a felnőtt dolgozók és parasztdolgozók iskoláinak.

A minisztérium megbízásából három éven át, 1946-tól 1949-ig vezette a nyári szaktanítói továbbképző tanfolyamokat Debrecenben.

Pedagógusi és tanügyi működése alatt igen nagy gondot fordított szakmai önképzésére. Részt vett a minisztérium által szervezett irodalmi és történelmi tanfolyamokon.

Kiváló szakmai felkészültsége és gazdag tapasztalata alapján 1948-tól az egyetemen iskola-szervezettan témakörben „Az iskola élete és szervezete” c. kollégiumot adta elő. Az előadásaihoz korszerű jegyzeteket készített.

Visszaemlékezések

Debreczeni Ferenc, ny. pedagógiai intézeti igazgató:

„Csapó Istvánt 1953-ban beosztott munkatársaként kiváló tanügy-igazgatási, színvonalas felkészültségű neveléselméleti, és gazdag gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakemberként ismertem meg. Akkor csak éreztem és láttam, hogy ki is Ő, de ma már ennyi évtized tapasztalatainak birtokában, egyedülálló egyéniségnek, Polgár Sándor ny. igazgató szerint «pedagógiai fenomén»-nek bizton állítom.

Az említett évben kaptam áthelyezést a megyei oktatási osztályra, ahol a szakérettségis és felnőttoktatási feladatkört láttam el.

Pista bácsi megértő, kedves, következetes, esetenként kemény, szakmailag példamutató kapcsolat-teremtő képessége révén helyettesi beosztásban magas színvonalon vezette az osztályt, s szakmailag irányította a megye oktatásügyét. Néhány példát említhetek fentiek bizonyítására:

Az osztály a pártszervezetek határozatai és az Oktatási Minisztérium rendeletei alapján a Megyei Tanács V.B. irányításával és Barta János tanácselnök-helyettes felügyelete alatt működött. Csapó István – tudása és bölcs élettapasztalata birtokában – jól, mértéktartóan vezette munkatársait, felügyelte a járási, városi osztályvezetőket. Semmiféle szélsőségnek nem engedett, de lojális volt a hatalommal szemben.

A feladatokat a következő szervezeti rendben látta és láttatta el. Osztályvezetőjét, a munkáskáder Tokaji Józsefet tárgyilagosan tájékoztatta, szakmailag segítette, rengeteg humanizmussal. Helyettesként ugyanezt követelte meg a mellette dolgozó kollégáitól is.

A központilag meghatározott és a megye illetékeseinek döntése alapján született – még inkább: elrendelt – feladatok megvalósításának Csapó István kiemelkedően tudott megfelelni. Ugyanis a Tankerületi Főigazgatóságon szerzett vezetési és szakmai tapasztalatok birtokában megfellebbezhetetlen reputációt vívott ki. Reális követelményeket fogalmazott meg, így azokat érvényesíteni is tudta.

Mértéktartásra, a szélsőségektől mentes álláspontok kialakítására törekedett, s ugyanezt igényelte munkatársaitól is. Fontosnak tartotta az osztály egységének erősítését, az adott körülmények között a helyes szemlélet lehetséges alakítását.

Csapó István irányítási eszközrendszerében a tanügyigazgatás szakmaiságát helyezte első helyre. Ezért követelte meg munkatársaitól a közoktatásra vonatkozó jogszabályok naprakész ismeretét, és azok érvényesítését megyei szinten. Ebben maga is következetesen példát mutatott. Megtörtént, hogy tréfáskedvű felügyelők próbára tették a jogszabályokban való tájékozottságát. Egy éppen aktuális rendelet megjelenésének adatait kérdezték tőle, mintegy segítséget kérve. Csapó István azonnal és fejből közölte velük a rendelet címét, számát, az aktuális OM Közlöny megjelenésének időpontját és az oldalszámot.

Figyelemmel kísérte a tanulmányi- és szakfelügyelők iskolai látogatását. Törekedett az ellenőrző munka színvonalának emelésére, a látogatások gyakorítását és a személyes kapcsolatok bővítését igényelte. A jelentések készítése, az un. papírmunka számára másodlagos volt.

Igényességére jellemző az egyik járási osztályvezető meglehetősen hézagos beszámolójára adott minősítése. A beszámoló kolléga kissé restelkedve így fejezte be mondanivalóját: „(…) ezentúl több hétköznapi munkára, s kevesebb ünnepi szóra van szükség” Mire Pista bácsi így válaszolt: „Ez volt az egyetlen mondat, amellyel teljesen egyetértek.”

Elvi álláspontja volt a felettes hatóságok korrekt tájékoztatása. Hangoztatta, nem arra van szükség, hogy mit szeretne hallani a pártbizottság, a minisztérium, hanem a reális helyzetet kell bemutatni. Vallotta: »Legyen a dolog az, ami, s nem az, amilyennek látni akarják egyesek.«

Pista bácsi minden munkatársát nem csak kollégának, hanem embernek is tekintette. Velünk való beszélgetésekor emberi módon adott kifejezést örömének, s olykor nemtetszésének is.”

Dr. Kiss Ilona, tanulmányi felügyelő:

„A Tóth Árpád gimnázium alapító igazgatójáról, Csapó Istvánról méltó képet rajzolni nem könnyű feladat. Élete, munkássága, kiváló jellemvonásai évtizedeken át csak tiszteletet, megbecsülést váltottak ki mind tanítványaiból, mind munkatársaiból. Szaktudása a felnövő nemzedékek fejlődését szolgálta, mély humanizmusa pedig hatott mindazokra, akikkel együttműködött.

1956-ban már nyugdíjazásra készült, hosszú, munkás évek utáni jól megérdemelt pihenésre. Ekkor kapta felettes hatóságaitól a megbízást, hogy szervezze meg a nagy múltú iskolaváros új középiskoláját, a Tóth Árpád Gimnáziumot. Magas kora és súlyos betegsége sem akadályozták jövőt szolgáló, nemes munkájában. Akkori közvetlen munkatársai még emlékeznek rá, milyen fiatalos lendülettel, bizakodással kezdett hozzá az új iskola megszervezéséhez. Pedig azok a hónapok súlyos megpróbáltatás elé állították az egész nemzetet. 1956 szeptemberében kezdte meg munkáját az új gimnázium, (…)

Sok tapasztalatát, nagy tudását boldogan adta tovább, s jobban örült munkatársai eredményeinek, sikereinek, mintha őt dicsérték volna. Ez a jellemvonása utal hihetetlen szerénységére: az igazán nagy lelkek, kivételes egyéniségek alázatosságával szolgálta a népet, az épülő új hazát, a jövőt. Nemcsak tanított, de hirdette és vallotta mindig: a tanulásban megállni soha nem szabad.

A somogyi parasztszülők gyermeke rendületlenül állt a nép felemelését szolgáló népi demokráciánk mellett. Élete utolsó évtizedében sorozatosan mutatott ragyogó példákat arra, hogyan kell az egyéni érdekeket feláldozni a közösségért.

Mikor a Városi Tanács Művelődésügyi Osztályának vezetője lett, örökségül hagyta a Tóth Árpád Gimnázium tanáraira a szocialista haza haladó hagyományainak megbecsülését és a felnövekvő új nemzedék szeretetét. Azzal búcsúzott volt munkatársaitól, ne tévesszék szemük elől a kitűzött nagy célokat, s munkájukban azt nézzék, ami összetartja a jól összekovácsolt közösséget.

Csapó István hitt az élet szépségében és értelmében. Hitt abban, hogy csak a lelkes munka gazdagíthatja népünket és az emberiséget. Hitt a jövőért vívott harcban, melynek akadályok ellenére győznie is kell. Tudta és vallotta: ami szép, az nehéz.”

Polgár Sándor, c. gimnáziumi igazgató:

„Csapó István a Hajdú-megyei pedagógusok prófétája. Ez a megállapítás az akkori főhatóság, a Közoktatásügyi Minisztérium berkeiből származik azzal a magyarázattal, hogy „Pista bácsi Hajdú-Bihar megyében minden pedagógust ismer!” Tájékozottságának ilyen mértéke talán enyhén túlzó, de a jellemzés valóságtartalma mégis meggyőző, igaz, mert helyismerete, személyes kapcsolatrendszere lenyűgöző volt.

Az oktatásügy helyzetének, fejlesztési törekvéseinek jó ismerője, s a rendeletek, utasítások rengetegében is pontosan tájékozott volt.

Szerencsés vagyok, hogy Debrecenben közvetlen munkatársa, s a Tóth Árpád Gimnázium élén utódja lehettem. Együttműködésünk és közvetlen tapasztalataim nyomán eszményképem lett.

1956. augusztus hó 23-án az új debreceni fiúgimnázium alakuló tantestületi értekezletén Csapó István igazgató ismertette az iskolaszervezés körülményeit, indokolta az általános műveltség szélesítésének fontosságát. Felvázolta s részletesen indokolta vezetési koncepcióját, majd a tanári kar elé tárta az iskola pedagógiai programjának tervezetét.

A tantestület „összhangzatos” együttműködését kérte, és a diákok fegyelmezett magatartását, szorgalmas tanulását követelményként fogalmazta meg – Tóth Árpád, a jeles debreceni diák példája nyomán.

Kiemelte az iskolai élet, az oktatási folyamat fejlesztő szerepét, ezen belül a tudatos tanári munka, a részletekre is figyelő gondoskodás igényét hangsúlyozta. A jó tanulókra és a botladozó diákokra egyaránt külön gondja volt. Egyedi módon fogalmazta meg a hátrányos szociális körülmények közül érkező tanulók gondozásának ügyét, akiknek létszáma az induló iskolában igen magas volt. Megértő türelemmel kell segíteni munkájukat, „akiknek szorgalmasan tanulniuk kell, hiszen liberális osztályzatokat, igazságtalan kivételezést nem kaphatnak.” „A tanári testület pedig minden segítséget adjon meg a tanulóknak, hogy az iskolában is, de a továbbtanulásban is boldoguljanak.”- fogalmazta meg igényeit határozottan.

Felismerte és elfogadta tehát a sajátos és nehéz pedagógiai szituációt, s annak ismeretében építette fel, szervezte meg az iskolateremtés koncepcióját és programját.

1956 őszének történelmi sodrásában, megrázó viharában bölcs mértéktartással és felelős életszeretettel óvta a vakmerő túlzásoktól a tanárokat és diákokat egyaránt. Minden nehéz helyzetben különös gondossággal vette körül az iskolába érkező diákokat, akiket a szülők a tanítás ideje alatt a tantestület gondjaira bíztak. Speciális iskolai foglalkozások és beszélgetések töltötték ki akkor a tanítási időt.

A forradalmi lendülettel aktivizálódott tanártársak és felsős diákok tevékenységét tudomásul vette, nem korlátozta.

1957 őszén Csapó István a Debrecen Megyei Jogú Városi Tanács Oktatási Osztályának vezetője lett. Útmutatásai nyomán alakult ki és fejlődött jeles debreceni középiskolává a Tóth Árpád Gimnázium.

Az iskolaszervező első igazgató, Csapó István emlékét, jóságos bölcs arcát, tekintetét az iskola tanári szobájának falán fénykép őrzi. Nevét, elévülhetetlen érdemeit pedig a Tóth Árpád Gimnázium által alapított díj – „Csapó István díj a közösségért” –, amelyet a mindenkori tantestület és a diákközösség egy-egy kiemelkedő teljesítményt nyújtó tagja vehet át évente az iskolai ünnepélyen.”

Csapó István oktatáspolitikai felfogására nagy hatással volt Kornis Gyula kultúrpolitikája. Különösen érdekelte az I. világháború után az utódállamok közoktatásügye. Több publikációjában[1] elemzi a környező államok közoktatási rendszerét, s egyben rámutat, hogy a területi annektálást a magyar iskolák sorvasztása követi, s így az ottani magyarságot nyelvétől és kulturális értékeitől fosztják meg.

Csapó István életének 67, pedagógus pályafutásának 41. évében tragikus hirtelenséggel hunyt el. Nagy részvét mellett temették el a Szocialista Érdeméremmel kitüntetett országosan elismert tanügyi főtanácsost, a hatalmas munkabírású és nagyra becsült embert és pedagógust. Ravatalánál a város vezetői álltak díszőrséget. Búcsúztak tőle a város, a minisztérium és az iskolák képviselői.

Források:

Hivatalos és családi dokumentumok; a Tóth Árpád Gimnázium évkönyve, 1966;

Király István adatgyűjtése, személyes emlékezések.

Ungvári János

[1] A Hajdúság Kultúrája c. tanügyi és társadalmi lap VI. évf. 3-4. sz.

A cikket a szerkesztő Ungvári János bocsájtotta rendelkezésünkre, ami a Pedagógusok arcképcsarnoka (Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület kiadványa) 2005-ös kiadványában jelent meg.