Tóth Árpád

1886-ban született Aradon. Hároméves korában Debrecenbe költöznek. Ott érettségizik a reáliskolában. Ezután Pesten, a bölcsészkaron végzi a magyar-német szakot. Ekkor már elég súlyos a tüdőbaja, húszéves korától végigkíséri életét. Nyarait főként ezért tölti szepességi üdülőkben. Nagyon rossz családi körülmények között élt. Két családi örökségét, a szegénységet és a tüdőbajt súlyosbította a mesteremberi sorból szobrásszá lett, szertelen és indulatos apa művész-kálváriája. Nagy álmait átmeneti sikerek után kudarcok és szégyenek csúfolták meg. A bukás a családot és az érzékeny idegzetű fiút különösen megviselte. Az egyetemi évek nyeresége elsősorban az otthon nyomasztó légköréből való szabadulás volt.

A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban, mert ezt őszintébbnek találta a feudális színezetű retorikánál (szónokiasság). Verlaine-ben a gyengédség, az érzékenység fogja meg. Ismeri már Baudelaire-t, nagy buzgón fordítja Samaint, sa Samain típusú költők bűvöletében él. A betegség, a mélabú, a halálérzés, a dekadens életérzés nála tárt lélekre talált. Költészetének első szakasza 1907-1913-ig tart, s az ebben az időben írott versek a Hajnali szerenád című kötetben jelentek meg.

Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művész karrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélődést.

Művészetére- sajátos hangulatiságának megfelelően - az impresszionizmus nyomta rá bélyegét. verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumok, de annál gazdagabb képekben, hasonlatokban s különösen jelzőkben. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, de talán éppen ez visz költészetébe egyhangúságot, monotóniát. Mégis posztumusz kötetében korábban írt verseivel szemben a gondolatiság elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzőkkel, rímelése kevésbé keresett, képanyag a természetesebb és egyszerűbb.

A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg egyaránt beteg költő epedő nosztalgiával tekint fel Adyra. Előadásmódja bármilyen bonyolult is, mindig szelíd, tiszta és ünnepélyes.